~2. rész~

Jó olvasást!! xx

- Kérem vissza a tárcám. –nyújtotta a kezét. Hogy a jó fenébe ért ide ilyen gyorsan, mikor mögöttem kellett volna lennie? Azt hittem fel akar segíteni, de mikor keze felé nyúltam, rögtön elhúzta azt. – A-a. A tárcámat. –hallottam megint azt a hideg hangot. Minden erőmmel próbáltam az arcára nézni, de nem tudtam. Fogalmam sincs, hogy mi a fene történt, de nem tudtam ránézni az arcára. A földön lévő aprókövet kezdtem figyelni.

- Én meg szeretném a hotelszobát. Kérlek, nagyon fontos volna. –a fene egye meg. Ha a szemébe tudnék nézni, mint bármelyik másik férfi, ő sem tudna nemet mondani nekem. Mi a francért nem tudok ránézni?

- Nem érdekel. Én nem szórakozni jöttem ide, mos pedig kérem a tárcám, mert ha én veszem el, az kellemetlenebb lesz. –szóval nem érdeklem. És fenyeget. Kinek képzeli ez magát?

- Én sem szórakozni jöttem ide. –dobtam felé a kis bőr tárgyat, mert meguntam, ezt a gyerekes veszekedést és, mert kényelmetlenül éreztem magam a földön ülve. Se szó, se beszéd, hátat fordított miután megkapta amit akart és elment.

- Szívesen. –kiáltottam utána felháborodva és lábratornáztam magam. Már megint csak a hátát láttam. De lagalább a feneke jó volt. - Állj meg! –futottam utána, de mintha a falnak beszéltem volna. – Nem lehetne róla szó, hogy osztozzunk a helyen? A felét fizetném. –próbálkoztam  kompromisszumot kötni vele, hogy azért mégse az utcán aludjak.

- Mondd csak, mániád követni és idegesíteni idegeneket? –au, ez fájt. Ami azt illeti volt benne némi igazság, bár ez addig még senkit nem zavart.

 És akkor átnéztem az üvegajtón, egyenesen a recepcióhoz, ahol az iménti szőke lány épp átadja egy idősödő úrnak az utolsó szobakulcsot. Ajajj!

***

Bőröndömet húzva magam után mentem be az egyetlen kajáldába, ami a városba megtalálható. Látszik, hogy valahol az isten háta mögött vagyok…

- Találok itt valahol, valami újságot, esetleg szórólapot, rövid ideig kiadó lakásról? –kérdeztem fáradtan. Kint erősen tűzött a nap és rólam patakokban folyt az izzadság, mellé pedig ideges voltam. Nem fogok hazamenni!

- Vegyél vissza Hercegnő, ez egy gyorskajálda és nem a 3 kívánság című műsor. Vegyél valamit és esetleg kapsz hozzá napilapot. –válaszolt tele szájjal a 40-es évei végén járó kövér férfi, akitől bárki helyben elhányta volna magát, nemhogy még ételt kérjen tőle.

- Köszönöm a nagylelkű segítséget. –sétáltam ki szarkasztikus hanglejtéssel arról a gyomorforgató helyről.

Már körbe gyalogoltam a fél várost, de egyetlen ember sem jött velem még szembe sem az utcán és kutya fáradt voltam. Végre találtam egy elég nagy hirdető táblát, amihez energiámhoz híven rohantam, kiadó lakás reményében.

Akciós élelmiszerek, elveszett kutyák, eladó háziállatok, szórólapok… Ezzel nem megyek semmire. Lakótársat keresek!  Láttam meg végül a címet. Röviden egy 25 éves pasi keres magának rendtartó, nem túl hangos és toleráns lakótársat. Rögtön elővettem a telefonom és hívtam a számot, ami a papír alján szerepelt. Ha kell bármit megtennék, azért az egy szobáért pár hétre.

- Dylan Cogh, miben segíthetek? –nem számítottam, ilyen hivatalos hangnemre, ezért belém fagyott egy másodpercre a szó, de hamar kezeltem a helyzetet.

- Hello, érdeklődnék, hogy keresel-e még lakótársat?

- Öhm… Hát ami azt illeti nem egész egy órája töltötték be ezt a posztot. –egyértelmű volt, hogy kínosan érzi magát a helyzet miatt. Kezdett egy kép kialakulni bennem a srácról. 25 évesen azért van szüksége nyugalomra, hogy egész nap könyveket búj és garbót hord, vagy pedig szimplán kocka.

- Oh. Akkor nem is rabolom az idődet. Köszi. –akartam letenni a telefont, de közbeszólt.

- Várj egy picit. Esetleg, ha fontos volna, akkor van még egy vendészoba, ami nincs használva. Ha megfelel, akkor…

- Tökéletes volna. Csak pár hétre kéne. –vágtam szavába hatalmas megkönnyebüléssel és vigyorral az arcomon.

- Oké, akkor…

- 10 perc és ott vagyok, ha nem gond. –vágtam megint a szavában, míg leolvastam a az információs papírról a címet.

- Rendben. –akart még valamit mondani, de addigra letettem. Reményeim szerint nem valami fontos dolgot. Szerencsémre az egyik szórólapon volt taxi telefonszám, így nem kellett gyalogolnom.

Nem telt el 5 perc sem, mire megjött a fuvarom, ahova úgy dőltem be fáradságomban. Gondolom, azért jött ilyen hamar, mert ezen a helyen nincs túl sok szállítandó utas. Lediktáltam a címet és pár perc múlva ki is tett, fizetés után egy nem túl nagy, de nem is kicsi stílusos bungalló előtt. Igazából egy panellakásra számítottam. Kívülről is otthonosnak tűnt és alig vártam, hogy belül is megcsodálhassam. Csöngettem a kovácsoltvas kerítés külső oldaláról, hogy jöjjön ki a srác akivel beszéltem és beengedjen, amire nem kellett sokat várni.

Az ajtó nyílt és olyat láttam, amire egyáltalán nem számítottam. A srác egy shortban és egy izomtrikóban nyitott ajtót. Egy törölköző volt a vállára dobva, úgy nézett ki, mint aki épp edzett. Meg volt enyhén izzadva, ami az amúgy is izmos karját mégjobban kiemelte és messziről csillogó szemei voltak. Pofátlanul jó pasi volt.

- Te vagy Dylan? –kérdeztem túlságosan is vágyakozó hangon.

- Te pedig gondolom a névtelen telefonáló. Soha nem szoktál bemutatkozni? –mutatott egy olyan 100 vattos mosolyt, amitől egy fél női társadalom megszédült volna.

- Bocsi. Genevieve vagyok. –a helyzet nem túlságosan, de eléggé ciki volt. Ráadásul, mikor ráeszméltem, hogy nézhetek ki, minden kívánságom az volt, hogy itt helyben nyíljon meg alattam a föld.

***

Miután tegnapi nap folyamán beköltöztem az üres szobába, elég jól megismertem az új, ideiglenes lakótársam. Meséltem neki, hogy muszáj volt eljönnöm, kiszakadnom a környezetemből, mert beleuntam az egészbe és ő pedig elmondta, hogy mióta befejezte az állatorvosi iskolát, itt a házban van neki hátul egy rendelője és versenyszerűen boxol, majd megbeszéltük, hogy mennyit kell fizetnem. Egész délután alig bírtam levenni róla a szemem… Kevés ilyen jó pasival találkozik az ember, emellett még okos és intelligens is.

A sráccal, aki beelőzött engem, még nem volt alkalmam találkozni, de van egy olyan sejtésem, hogy a szakadt ruhás szobatolvaj az.

***

Kisétáltam egy hátizsákkal a hátamon az erdőig, elvégre azért jöttem ide, hogy az erdőt fedezzem fel. Járhatott már erre pár turista, mert volt kialakítva egy kisebb ösvény befele, így hát elindultam rajta.

Furcsa érzésem volt végig, mintha valaki figyelne. Rosszul éreztem magam, de nem is gondoltam visszafordulni. Nagyon tetszett a hely és olyan friss levegő volt, mint sehol máshol. Indák, óriási fák, idegen növények, az állatvilág hatalmassága vett körül és csak csodálkoztam. Egész nap el tudtam volna sétálgatni ott.

Nagy szél volt és a faágak recsegtek, ropogtak felettem. Jobbnak láttam visszafordulni, mielőtt eltévedek, vagy valami történik, mikor egy nagy sas a fejem feletti ágra szállt. Hangosan vinnyogott, mintha valamit jelezni akarna… de nem nekem. Félelmetesen borult be hirtelen az ég, mintha 5 másodperc leforgása alatt sötétedett volna be, mégha ez délután 4 órakor szinte képtelenség volt. A tarkómon felállt a szőr és a madár csak egyre hangosabb kiáltozott és talán butaság, de mintha csak azt ordította volna, hogy tűnjek el, mert bajban vagyok. A lábam viszont nem mozdult. Még egy nagy reccsenés és a méretes ág, amin a gyönyörű sasmadár rikácsolt, egyenesen a fejem felé zuhant. Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.